A zenekar története – Debreceni Lyra Szimfonikus Zenekar
A zenekar története

AZ ELMÚLT ÉVTIZEDEK

Alapító karnagyunk, Tóth László, hihetetlen szorgalommal és a rá jellemző alapossággal gyűjtötte mindazokat a dokumentumokat, amelyek a zenekarról megjelentek: plakátokat, műsorok szórólapjait, meghívókat, a sajtóban megjelent tájékoztatókat a pársoros híradástól kezdve a terjedelmes hangversenykritikákig – mert valaha ilyenek is rendszeresen megjelentek, főként a Hajdú-Bihari Napló hasábjain (sajnos ma már egyre ritkábban). Ezeket időrendi sorrendben, évek szerint elrendezve egészen 1983-ig, 35. évfordulóig egy hatalmas albumba ragasztotta. A további évek anyagát már nem volt ideje vagy energiája így elrendezni, de borítékokba gyűjtve és évek szerint szétválogatva szerencsére ez az adatbázis is fennmaradt. Az alábbiakban ezekből szemelgetünk évtizedek szerint csoportosítva. A bemutatandó anyag az egésznek természetesen csak egy töredéke, de talán így is tükrözi nemcsak a zenekar történetének egyes eseményeit, hanem némi ízelítőt ad a kor szelleméből is.

Az 50-es évek

Az 1948-as megalakulás után a zenekar meglepően hamar bekapcsolódott a város zenei életébe. Az első meghívó 1950. március 4-én rendezett műsoros estre invitálja a közönséget. A zenekar itt még pénzügyi kamarazenekar néven szerepel, és igen érdekes a műsor összeállítása: a kötelező orosz/szovjet tiszteletkör mellett Beethoven F-dur románcát is tartalmazza. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a következő évtizedekben a zenekar gyakran lépett fel különböző társadalmi eseményeken, évfordulókon (április 4., november 7., stb.), de Tóth László mindig gondot fordított arra, hogy a programban minőségi zene is szerepeljen a mozgalmi indíttatású „művek” mellett.

 

A zenekar a következő években saját név nélkül, de már a Közalkalmazottak Szakszervezetének égisze alatt működött. Művészi fejlődésében meghatározó szerepe volt Dr. Hankiss Jánosnak[1], aki a zenekart felkérte, hogy élőben illusztrálja zenetörténeti előadásait. Az ő javaslatára kapta az együttes a „Líra” (több dokumentumban „Lyra”) nevet, amelyet 1957-ben és 1958-ban viselt. Mint a mellékelt újságkivágásokból és programokból is látható, a zenekar hamar fölocsúdott az 56-os forradalom bukása utáni bénultságból, és a zenén keresztül próbált vigaszt nyújtani az embereknek. Figyelemre méltók az első „Lyra-korszak” közreműködői: Bartha András (Alfonz)[2], Hankiss Ilona[3], Tessényi János[4]. Az 1957. április 14-i koncertre szóló meghívón pedig két színész-legenda: Örkényi Éva[5], és Mensáros László[6].

Dr. Hankiss János mint műsorvezető és a zenekar együttműködésének első dokumentuma

A „Líra első bemutatkozása és visszhangja

Örkényi Éva és Mensáros László mint műsorvezetők

Fénykép az 50-es évekből, amelyen zenekarunk három, sajnos ma már nem élő tagja is látható: Bácz János (brácsa), Erdei László (trombita) és Sass László (kürt)

Elérkezett 1958, az első jelentős jubileumi év, az első nagyobb számvetés ideje. Ha megnézzük az ünnepi hangverseny műsorát, láthatjuk, hogy az összefoglalja az első tíz év törekvéseit, a jól bevált és már korábban többször elhangzott műveket, és felsorakoztatja a legtöbbször foglalkoztatott közreműködőket (l. fent). Ugyanakkor az együttes itt már nem viseli a „Lyra” (líra) nevet, hanem egyértelműen a Közalkalmazottak Szakszervezete zenekarának tünteti fel magát.

Meghívó az 1958.  február 9-én tartott jubileumi koncertre és az est műsora

A 60-as évek

Ha röviden kívánnánk jellemezni ezt a korszakot, elmondhatjuk, hogy ebben az évtizedben a zenekarnak sikerült végleg megtalálnia a helyét Debrecen zenei életében. Olyan megkerülhetetlen intézménnyé vált, amely nélkül nem lehetett megrendezni a Debreceni Zenei Napokat sem. Nagyszerűen tudott együttműködni a város más műkedvelő zenei együtteseivel is (pl. a Gördülőcsapágygyár kórusával), különösen a Czövek Lajos vezette Maróthi György kórussal. Ennek talán legemlékezetesebb eseménye a Maróthi-kórussal 1962-ben közösen bemutatott Purcell-remekmű, a Dido és Aeneas c. opera.[7]

            1963 nagy eseménye a zenekar életében a 15 éves jubileumi hangverseny. Tóth László ekkor és ezután is mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a zenekar méltóképpen ünnepelje meg életének ötévenként esedékes csomópontjait.. Az 1963. október 25-én lezajlott koncert azért is emlékezetes, mert ekkor hangzott fel először Papp Lajos[8] debreceni zeneszerzőnek a zenekar számára írt szvitje, amelyben a szerző az Ember tragédiája hat színéhez fűz zenei gondolatokat. A darabot egyedül zenekarunk tartotta és tartja műsorán,. és a későbbiekben nagy jelentőségre tett szert együttesünk életében (erről l. a 80-as évek eseményeit tárgyaló részt). A 15 éves jubileumi hangversenyről hosszú cikk jelent meg a Hajdú-Bihari Naplóban Kiss János tollából, aki külön méltatta az ősbemutató jelentőségét. Zenekarunk köztiszteletben álló egykori fagottosa és elnöke, Dr. Tolvay Imre is megemlékezett a zenekar évfordulójáról, külön kiemelve annak közönség- és utánpótlásnevelő szerepét.

 

 

A 15 éves jubileumi koncert meghívója és méltatása

            A 60-as évek gazdag hangversenyprogramjának ismertetése meghaladná ennek a füzetnek a kereteit. Ekkor jelentkeztek először a bérleti hangversenyek, az akkor Építők Kultúrotthonának nevezett Pódium-teremben (Kossuth u. 1.), de fellépett a zenekar Budapesten éppen úgy, mint a környékbeli kis falvakban. Szólistái pedig továbbra is főként a Csokonai Színház és a MÁV Filharmonikus Zenekar művészei közül kerültek ki. Az utóbbiak közül csak néhány név mutatóba: Gazsó János, Hankiss Ilona, Virágos Mihály, Kányási József, Valkai János, Kökényesi Miklós, akik 1966. március 27-én Mozart Sinfonia Concertante c. remekművét adták elő a zenekar kiséretével.

            A szép sikerek ellenére a zenekar működését többször zavarták a korabeli debreceni zenei körökből induló kicsinyes torzsalkodások, irigység vagy éppen a professzionalista gőg. Ezekről a hazai közéletben mindig is jelen lévő „betartásokról” külön tanulmányt lehetne írni. Természetes, hogy a zenekar tagjaiban ezek a megnyilvánulások visszatetszést keltettek és fel is szólaltak ellenük. Példaként álljon itt a most is aktívan muzsikáló Dr. Rajmüller Lászlónak, akkor egyetemi hallgatónak, később kiváló irodalomtanárnak 1967. július 8-án megjelent írásából egy gondolat: „Egészségtelen egoista terjedt el némelyiküknél (a különböző zenei intézményekről van szó, L.P.), amely gátja annak is, hogy az amatőr együttesek szélességében, hatásában jelentősebb munkát fejthessenek ki.” Szerencsére ezek az intrikák megtörtek Tóth László kitartásán és a tagok zeneszeretetén. Ennek illusztrálására álljon itt egy Sonkoly István hangversenyismertetője, amely 1967. május 14-én jelent meg.

Rajmüller László cikke, 1967. július 8.

            Az 1968-as év azonban más, a fentieknél pozitívabb eseményekben is bővelkedett. Február 12-én tartották meg a húszéves fennállást ünneplő koncertet, amelyről és a zenekar addigi történetéről február 27-én részletes beszámoló jelent meg Bakó Endre tollából.

Bakó Endrének a 20 éves jubileumot köszöntő cikke

            Ugyanennek az évnek másik nagy eseménye az első külföldi turné volt. Nyugati útról ekkor még szó sem lehetett, de sikerült kapcsolatot létesíteni a Drezdai Műszaki Egyetem ugyancsak műkedvelő szimfonikus zenekarával, amely 1967. augusztus 30-án adott koncertet az egyetem aulájában. A látogatást viszonzandó a Közalkalmazottak Zenekara 1968 tavaszán utazott Drezdába és lépett fel a zeneileg is nagy múltú városban május 16-án. A két szólista, Homoki György (Mendelssohn: e-moll hegedűverseny), aki akkor a MÁV Filharmonikusok koncertmestere volt, és Rohmann Henrik (Patachich Iván: Hárfaverseny), az Operaház szólóhárfása, méltán aratott nagy sikert. Az útról a Hajdú-Bihari Napló 1968. május 29-i számában Bakó Endre számolt be.

 

A drezdai koncert plakátja, 1968. május 6.

Egy a sok visszhang közül: a Sächsische Zeitungban megjelent kritika és magyar fordítása, 1968. május 16.

Rohmann Henrik fogadja Tóth László gratulációját Patachich Iván Hárfaversenyének  előadása után Drezdában

 

A 70-es évek

            A zenekar ezekben az időkben is folytatta már több mint 20 éve folyó munkáját: évente három bérleti koncertet adott, felkarolta a helyi és országos tehetségeket, járta a vidéket és részt vett a város kulturális életében egyéb rendezvényeken is. Hogy ezt nem mindig tette zavartalan légkörben, arról az 1970-ben a Napló hasábjain közölt Zenei életünk”  c. sorozat tanúskodik, amelyben Tóth László ismét kénytelen volt szót ejteni a „munkát akadályozó és a személyeskedésig fajuló ellentétekről” és az utánpótlás hiányáról. 1971 júliusában ennek ellenére is létrejött egy újabb emlékezetes NDK-turné Lipcsébe és egy közeli festői kisvárosba, Sondershausenbe. A vendégjátékról ezúttal Magyari Vilmos számolt be a Hajdú-Bihari Napló hasábjain. Gellén László, a MÁV Filharmonikusok szólóoboása, aki Cimarosa oboaversenyével hatalmas sikert aratott bár már korábban is többször fellépett velünk, ekkor lett igazán a zenekar megbecsült és ünnepelt vendégművésze. A műsoron szerepelt még Dávid Gyula Brácsaversenye a Stuttgartban élő Nagy Vidor előadásában, továbbá a zenekar két állandó repertoárszáma, Weiner Leó F-moll Szerenádja és George Bizet C-dur Szimfóniája is.

 

Magyari Vilmos cikke az 1971-es NDK-beli turnéról

            A sikeres német vendégszereplés után folytatódtak a munkás hétköznapok, többek között a Rohmann-családdal fenntartott kapcsolatok is. 1972. január 17-én egy koncert keretében lépett fel az Operaház nemzetközi hírű hárfaművésze fiával, Imrével, aki ekkor még csak egy sokat ígérő ifjú tehetség volt. Előadásukban elhangzott Ravel: Bevezetés és Allegro c. kompozíciója, valamint Mozart 537-es Koronázási koncertje. Több mint három évvel később, 1975. december 1-én, legnagyobb örömünkre Rohmann Imre ismét elfogadta meghívásunkat és ezúttal a 488-as A-dur zongoraversenyt játszotta el a Bartók-teremben.

 

Fénykép Rohmann Imre 1972. január 17-i fellépéséről

 

 

Egy ugyanazon a napon készült fénykép Rohmann Henrikről és zenekarunk akkori koncertmesteréről, Dr. Kathonay Irénről

Az 1975/76-os évad meghívója, Rohmann Imre koncertjével

            Az évtized csúcsát azonban valószínűleg az 1973-as év jelentette a zenekar addigi életében. Ekkor került sor a 25 éves jubileum megünneplésére, amelynek alkalmából addigi történetének egyik legnevezetesebb hangversenyére került sor 1973. február 12-én. A műsorban Debrecenből elszármazott két fiatal művész lépett fel, akik akkor még művészpályájuk elején álltak, de később nagyszerű karriert futottak be. Andrássy Pálról és Bartha Zsoltról van szó, előbbi a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertmestere, utóbbi pedig az Állami Hangversenyzenekar csellószólamának vezetője és a Ferencsik-korszakban a zenekar titkára lett. Az előadásukban elhangzott Brahms a-moll kettősverseny kivívta a közönség lelkes tapsait, de még a kritika osztatlan elismerését is.

 

 A nevezetes 25 éves jubileumi hangverseny műsoros meghívója

 

Az 1973. február 12-i jubileumi hangversenyről megjelent kritika Szatmári Endre tollából

            Ugyanebben az évben jött létre a több mint tíz évig tartó gyümölcsöző együttműködés a finn testvérváros, Jyväskylä ugyancsak műkedvelő vegyeskarával. 1973 nyarán a finn kórus látogatott Debrecenbe. Koncertet adtak a Pódium-teremben, egri kiránduláson vettek részt, de a legfontosabb talán a már ekkor formálódó sok-sok baráti kapcsolat volt. Nem csoda, hogy a szeptemberi viszontlátogatás során zenekarunknak olyan fogadtatásban volt része, amilyenről még csak nem is álmodtunk. Az út megszervezése sem volt egyszerű dolog, hiszen Finnország, bármennyire is hangoztatta az akkori hivatalosság a baráti viszonyt, mégiscsak „nyugat”-nak minősült. Mindegyikünknek részletes önéletrajzot kellett írnia, hogy megkaphassuk a csoportos útlevelet, amellyel Leningrádon keresztül utaztunk oda és vissza is. Már a hazafelé vezető út során kérdezte meg a szovjet-finn határon a szovjet kiskatona: „Senki nem maradt ott vendégségben”? Nem, viszont a csodálatos finn táj és vendégszeretet örök emléke marad minden résztvevőnek, arról nem is szólva, hogy akkor még nem tudhattuk: két finn út is következik majd a 80-as években. A koncertek szólistájaként méltán aratott nagy sikert Girgás Ágnes oboaművész, aki 1973-ban még középiskolai diák volt.

 Finn plakát az 1973. szeptember 19-i hangversenyről

Gazda László útibeszámolójának részlete, Hajdú-Bihari Napló, 1973. november

            Fentebb már szó esett arról, hogy a zenekart érték támadások is különböző köröktől. Éppen ezért volt örvendetes, hogy 1976-ban a kitartó és színvonalas művészi munka elismeréseképpen alapító karnagyunk, Tóth László, Csokonai-díjban részesült. Ennek a kitüntetésnek is szerepe lehetett abban, hogy a fanyalgó hangok lassan megszűntek és a zenekar végérvényesen betagozódott a város zenei életébe.

 

 A Csokonai-díj átadásáról szóló interjú, 1976.okt.28.

            Ezt igazolja az is, hogy az 1978. március 6-án lezajlott 30 éves jubileumi hangversenyen Debrecen zenei életének két kimagasló személyisége vállalta szólistaként a közreműködést: Kedves Tamás (1940-2007) csellóművész, aki 1976-ban vette át a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tagozatának vezetését, és Irmai Kálmán zongoraművész, aki ugyanott volt tanár. A hangversenyről Kövics Zoltán írt ismertetést. Ő is kiemelte, hogy „a Közalkalmazottak Zenekarának épp Debrecenhez fűződő kapcsolata az, amely fennállása óta egyértelmű és egyenes utat mutat.” A szólisták országos szintű teljesítményének méltatása után cikkét a következő gondolattal zárta: „Tóth László, az együttes lelke és mozgatórugója… egyre ökonomikusabban valósítja meg zenei elképzeléseit. Muzsikusai értik és és értékelik sokirányú zenei és szervezői tevékenységét… Az együttes muzsikálás öröme és szeretete az, amely a zenekar tagjait valódi együttessé kovácsolja.”

 

 

Plakát, meghívó és ismertető az 1978. március 6-án lezajlott 30 éves jubileumi hangversenyről

 

A 80-as évek

Ez az évtized volt az egyik legmozgalmasabb a zenekar életében, bár az eddigiekből talán az is kiderült, hogy a korábbiak sem voltak eseménytelenek. Egyrészt folytatódott a bérleti hangversenysorozat, másrészt arra is maradt idő és energia, hogy az együttes a nyár, az ún. „uborkaszezon” legközepén is színvonalas kikapcsolódást nyújtson a közönségnek, hazai pályán, a Kölcsey-parkban (a Lenin-szobor árnyékában), és ugyanazzal a műsorral Budapesten, a Történeti Múzeum Barokk Udvarán.

Két kis hír a a zenekar szerepléseiről 1981 nyarán

            A Hajdú-Bihari Napló 1981. szeptember 18-án, az indulás napján közölte a hírt, hogy a zenekar ismét a finn testvérvárosba, Jyväskyläbe utazik vendégszereplésre. A műsor, amelyet magunkkal vittünk, nemzetközi és magyar is volt egyaránt: klasszikusok (Boccherini, Mozart, Hummel), kortárs finn szerző (Ahti Karjalainen) és népszerű magyar művek (Erkel, Bartók és Kodály), szólistaként pedig két kiváló debreceni művész, Gellén László és Zádor István lépett fel. A két együttes közötti barátság elmélyülésén kívül az út legfőbb hozadéka az volt, hogy ekkor adtuk elő először együtt Mozart F-dur miséjét, amely mintegy főpróbája volt az 1985-ben készített lemeznek, de erről később még részletesebben is szó lesz.. Maga az út az előzőnél annyival volt könnyebb, hogy nem a Szovjetúnión keresztül, hanem a közvetlen Budapest-Helsinki járattal repültünk oda és vissza is. Némi nehézséget talán csak kiváló kürtösünknek, Poór Imrének kiutaztatása okozott, mivel ő a Magyar Néphadsereg kötelékébe tartozott, és főnökei nyilván tartottak attól, hogy érzékeny katonai titkokat szivárogtat ki „nyugaton”, netán átadja a Rákóczi-induló kottáját a finn hadsereg fúvószenekarának. Az ügy szerencsésen rendeződött, és Imre is velünk jöhetett Finnországba. Az útról, amelynek másik emlékezetes eseménye Sibelius házának megtekintése volt, a kiváló újságíró, Bakó Endre írt élvezetes cikksorozatot, mint már annyiszor korábban is.

A jyväskyläi meghívó 1981 szeptemberéből

 BakóEndre cikksorozatának egy darabja az 1981. szeptemberi finnországi útról

            1982-ből fennmaradt egy április 4-ét megünneplő, de április 2-én megrendezett esemény műsora., amelyet a DOTE egyetemi tanácsa és pártbizottsága rendezett. Ádám Károly és Kiss Vilmos Péter is fellépett ezen az estén, amelyet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hangversenytermében tartottak. Ők Kodály Duójának I. tételét adták elő, zenekarunk pedig Hummel Oboaversenyét (Gellén László), egy Haydn-szimfóniát, és a Háry Jánosból az Intermezzot. Ezt a viszonylag jelentéktelen eseményt a krónikás azért idézi fel, hogy két körülményre is ráirányítsa a figyelmet: Mint ahogy erre már korábban utaltunk (lásd Az 50-es évek c. részt és az első fennmaradt meghívót) Tóth László minden lehetőséget megragadott arra, hogy a zenekart szereplési lehetőséghez juttassa, amely viszont kiváló alkalom volt arra, hogy az akkori hatalomnak is állandóan felhívja a figyelmét a zenekar működésére, másrészt mindig olyan műsort választott, amellyel egy kis szellemi felfrissüléshez is juttatta az unalmas és elcsépelt politikai szólamoktól elbágyadt hallgatóságot.

 

 

A DOTE 1982. április 4-i ünnepélyének meghívójar

            Ugyanebben az évben még egy jól sikerült és hangulatos kirándulásra is sor került: a zenekar április 6-án a váci ifjúsági kórustalálkozón is előadta a fenti műsort, amely lelkes visszhangot váltott ki a közönség részéről.

  

Siker Vácott

 

            1983-at újabb jubileum fémjelezte: a zenekar 35 éves lett. Az ünnepi hangversenyre 1983. február 7-én került sor a Bartók-teremben, amelyről a koncertek egyik állandó, hűséges, értő és tapintatos kritikusa, Szatmári Endre február 16-án terjedelmes cikkben számolt be. Ebben méltatta azokat az erényeket, amelyek a zenekar arculatát kialakították és azóta is alakítják: a józan mértéktartást az előadott művek kiválasztásában, a fiatal tehetségek felkarolását és a koncertjeiket látogató törzsközönséggel ápolt bensőséges, családias kapcsolatot. A műsor szólistája a pályájának csúcsán álló Gellén László volt (Cimarosa-oboaverseny). Kicsit nehezebb feladatot jelentett Kodály: Nyári este c. művének bemutatása, de a zenekar ezt is korrektül megoldotta. A 86-os Haydn-szimfónia és Rossini Hamupipőke-nyitányának előadása pedig igazi „örömzenét” jelentett. Az oldott, baráti légkört a zenekar egyik tagjának szellemes versikéje is érzékelteti.

 

 

 Kozák Lászlónak az I. hegedű-szólam tagjának köszöntő verse a 35. jubileum alkalmából

 

 

Szatmári Endre beszámolója a 35 éves jubileumi koncertről, Hajdú-Bihari Napló, 1983. február 16.

            Az 1984-es év eseményei közül kiemelkedik a francia kulturális napokon való közreműködés. A sokszínű program keretében a zenekar fellépésére 1984. február 9-én került sor. Az elhangzott művek közül kettőről külön is meg kell emlékeznünk: Albert Roussell Concertino csellóra és zenekarra és Darius Milhaud Concerto ütőkre és kis zenekarra c. művéről. Az előbbi Fekete Ferenc szólójával hangzott el, aki ezt a darabot magyarországi bemutatóként 1980. március 3-án már eljátszotta a zenekar kíséretével, a magyarországi bemutatók sorát pedig a francia napokon előadott Milhaud-mű is gyarapította. Ennek szólistája a közelmúltban oly fájdalmasan korán távozott Kovács János ütőművész volt. A darabot később a Nyíregyházi Rádió is rögzítette.

 

Az 1984. február 19-én rendezett francia est műsora

            Fentebb már szó esett arról, hogy Tóth László szakmailag milyen sokat köszönhetett Kórodi Andrásnak (1922-1986), az Operaház Kossuth-díjas nagyszerű karnagyának. Barátságuk Kórodi András korai haláláig megmaradt, ezt illusztrálja egy karácsonyi/újévi köszöntő:

            Nem feledkeztünk meg  az egyetemes zenetörténetnek, a barokk zene két óriásának 300. évfordulójáról sem. A Bach-Händel-koncertről Balogh Júlia írt a Naplóban ismertetést.

 

És elkövetkezett a zenekar életében mindenképpen az egyik csúcspontot jelentő 1985-ös év, az újabb finnországi utazás. A jyväskyäläi testvérkórus – nevezhetjük így, hisz a kapcsolat érzelmi töltete jóval meghaladta az üres formalitást – az előző évben látogatott Debrecenbe, amikor megfogalmazódott a közös hanglemez elkészítésének terve. Ez valósult meg az 1985. szeptember…től ….ig tartó út során. Finn barátaink mindent megtettek az ügy sikeréért: a finn rádió egyik zenei rendezője és technikusai szálltak ki Jyväskyläbe, hogy a 30 évvel ezelőtti legfejlettebb eszközökkel rögzítsék Mozart F-dur miséjét, Papp Lajos Ember tragédiája szvitjét, a zeneirodalom egyik legcsodálatosabb kórusművét, az Ave verum corpust és az a capella előadott finn dalokat. A Mozartnak tulajdonított F-dur misét, amelynek hitelességét a debreceni zenetudós Pongrácz Zoltán is valószínűsítette, a világon egyedül a mi zenekarunk játszotta és játssza azóta is, legutóbb 2006-ban a Mozart-évforduló kapcsán a Megtestesülé-templomban. Örökös karnagyunk a Szent Anna Székesegyház kottatárában fedezte fel és minél többszöri bemutatását szívügyének tartotta, ezért a hanglemezfelvétellel élete egyik nagy álma valósult meg. Az igazi mozarti szépségeket felsorakoztató mű négy énekes szólistára és zenekarra íródott, és akárhol is hangzott el, a közönség mindig a remekműveknek kijáró ovációval fogadta.

            Mint arról korábban, az 1963-as ősbemutató kapcsán szó esett, a Debrecenből elszármazott zeneszerző Papp Lajos, Tóth László személyes jó barátja, a zenekar számára komponálta. Zenei anyaga nagyszerűen ragadja meg a kiválasztott hat szín hangulatát. Utalhatunk itt a londoni szín vásári ricsajában megbúvó és az örök nőiséget megjelenítő szelíd kis dallamra éppen úgy, mint a Falanszter hátborzongatóan rideg és monoton kopogására. Papp Lajos mindezt olyan zenei eszközökkel fogalmazta meg, amelyek egy amatőr zenekar felkészültségével és korlátozott apparátusával is tökéletesen eljátszhatók. Az elkészült lemezről Dr. Rajmüller László tájékoztatta a debreceni (és hazai) közvéleményt.

 

A lemezborító tasakon a zenekar, a finn kórus és a szólisták

 

 

 A Finnországban nyomtatott meghívó a lemezbemutató-koncertre, amely egyben a jyväskyläi testvérkórus fennállásának 40 éves jubileumát is fémjelezte

A finn sajtóvisszhang

és magyar fordítása

Dr. Rajmüller László tudósítása a közös hanglemezről, Hajdú-Bihari Napló 1986. február 27.

            Hátra volt még ebben az évtizedben két külföldi út, mind a kettő Litvániába, 1987-ben (Vilnius és Kaunas, nov.10-19) és 1989-ben. Litvánia akkor még a Szovjetúnió tagköztársasága volt, az idők méhében azonban már forrtak a változások, amelyeket kiválóan ragadott meg a Hajdú-Bihari Napló velünk tartó újságírójának, Arany Lajosnak a cikksorozata. Partnerünk mindkét alkalommal a vilniusi egyetem kórusa volt, akikkel együtt 1987-ben Kaunasban a „mi” Mozart-misénket, 1989-ben Vilniusban pedig Beethoven Karfantáziáját adtuk elő. Ez utóbbi alkalommal a litván kórus vezetője büszkén mutatott rá a főváros fölötti dombra épült erődön lengő nemzeti zászlójukra, mondván, hogy ezért Sztálin idejében legalább 10 év szibériai száműzetés, de még Brezsnyev idején is több éve börtön járt.

 

Zenekarunk tagjának, Záborszky Lászlónak élménybeszámolója az első litvániai

útról

            A két litván út között 1988. április 17–én már a 40 éves jubileumot ünnepeltük telt ház előtt a „régi” Kölcsey-központban. Az eseményről ismét leghűbb krónikásunk, Szatmári Endre számolt be a Napló hasábjain. Műsoron többek között Saint Säens a-moll gordonka-versenye szerepelt Molnár Zsolt értő előadásában, majd Haydn 101. népszerű Óra –szimfóniája következett. A műsorban a magyar blokkot Rózsavölgyi Márk Körtánc képviselte. Ennél is fontosabb volt talán, hogy a jubileum alkalmából kitüntetésben részesültek sokan azok közül, akik a zenekari munka oroszlánrészét vállalták akkor már hosszú évtizedek óta: Balázs László, Győrfi Barnabás, Halmai Erzsébet, Dr. Kéry Sándor, Mátyás Csaba, Dr. Papp Zoltán, Szilágyi Ferenc és Záborszky László.

Leghűségesebb kritikusunk, Szatmári Endre beszámolója a 40 éves jubileumi hangversenyről

és a régi tagoknak szóló meghívó

  1. március 5-én ismét a Köcsey-központban került sor a vendégségbe érkező vilniusi egyetemi énekkar, a Maróthi Kórus és a zenekar közös hangversenyére. Két monumentális mű hangzott el: Mozart F-dur miséje (ennek szerzőségét a kritikus, Kövics Zoltán, egyébként kétségbe vonta beszámolójában) és Beethoven Karfantáziája. A litván kórus nagy sikerű önálló koncertet is adott a Kodály-teremben vezető karnagyuk, Krisciunaité Saulé vezényletével. Ide mellékeljük Arany Lajosnak, a Litvániába 1989-ben velünk utazó újságírónak útirajzát is, amelyben nagyszerűen ragadta meg az idők változását.

 

Újsághír a Vilniusi Egyetem kórusának érkezéséről és Erdei Sándor interjúja a kórus vezetőjével és az egyik szólistával.

A 90-es évek

            Ekkor következett be a rendszerváltozásnak nevezett gyökeres történelmi fordulat, amelyről még pár évvel korábban is csak titokban reménykedtünk. Hogy reményeink nem mindig, vagy nem mindig úgy váltak valóra, azt mindenki tudja. A zenekarunk életében is nehezebb korszak következett, hiszen radikálisan csökkent (később teljesen meg is szűnt) a hozzánk hasonló amatőr művészeti szervezetek támogatása az állami és társadalmi szervezetek részéről, mivel ez utóbbiak is más (főként párt-) alapokon szerveződtek újjá. Ezt a helyzetet tárja fel Tóth László az egyik finn barátjának 1990 elején írt levelében: „A gazdasági bajok hatásai a kulturális területen és ezen belül is elsősorban az amatőröknél jelentkeznek. A pénz hiánya és a magas infláció teljesen lehetetlenné teszi a külföldi cserekapcsolatokat.” Próbálkozott egy bécsi kórussal is felvenni a kapcsolatot, de ez sajnos nem jött össze, talán pénzügyi okokból.

 

 

A bécsi levél

            A fiatal művészek felkarolásának és pódiumhoz juttatásának hagyománya sem szakadt meg. 1990. májusában a zenekar a Bartók-teremben három, akkor még pályakezdő, de máris kiemelkedő tehetségű szólistával lépett fel: Kiss Sándorral (klarinét), Lukács Évával (hegedű) és Pless Attilával (zongora). Erről az eseményről fényképek is készültek, Molnár Zsolt pedig meleg hangon méltatta a szép estét.

           

A nehezedő körülmények ellenére karnagyunknak, mivel nagyszerű gazdasági szakember is volt, sikerült a zenekar fennmaradását biztosítania, sőt, olyan eseményekre is sor került, amelyek valódi újdonságot jelentettek a zenekar életében. Ezeket a következő pontok köré lehet csoportosítani:

  • 1991. december 30-án került sor az első óévbúcsúztató koncertre. Tóth Lászlónak ez a kezdeményezése, amelynek jelmondata a kezdetektől fogva az lett, hogy „Csendül a dal és csendül a pohár…”, olyannyira időtállónak bizonyult, hogy ezután tizenhat éven át nem is lehetett enélkül elő-Szilvesztert elképzelni Debrecenben. Az elmaradhatatlan közreműködők először Tóthné Rozsályi Judit táncosai voltak, majd a Bíró Csaba-vezette Valcer Táncstudió lett állandó partnerünk és az énekes szólisták mellett a túlzásnak nélkül tombolónak nevezhető siker állandó biztosítéka. A december 29-én vagy 30-án tartott koncerteket több ízben is kétszer – délután és este – kellett eljátszanunk, mert a valamelyik hadúszoboszlói szállodában szilveszterező német vendégeknek ez külön kívánsága volt.

Az első óévbúcsúztató meghívója

  • 1992-ben és 1993-ban két olaszországi turnéra utazott egymás után a zenekar. Az első alkalommal Tarantoba, ahol az ottani konzervatórium professzorának, Dino Milellának Az Olajfák hegyén c. szimfonikus költeménye volt a műsor központi száma, amelyről a Vatikáni Rádió is felvételt készített a tarantoi székesegyházban rendezett hangversenyről, amelyre éppen a Nagyhéten került sor. Az 1993. augusztus 1-én induló második olaszországi turnén a célállomás Arcinazzo Romano, Affile és Bellegro volt, de a zenekar bebocsátást nyert egy pápai audenciára is, ahol II. János Pálnak muzsikálhatott.

A tarantoi székesegyház

 

  Benczédi Andrien útibeszámolója az 1992. áprilisi hangversenykörútról

 Az 1993-as olaszországi turné az említett okokból talán még emlékezetesebb. Záborszkynéné Balogh Réka lelkes hangú leírása az út részleteiről a Rubato c. folyóiratban tükrözi azt a sikert, hangulatot és valódi olasz temperamentummal átitatott vendégszeretetet, amelyben a zenekarnak mindvégig része volt. A koncertkörút csúcspontját kétségtelenül a II. János Pál Pápa jelenlétében való muzsikálás jelentette, erről fényképek is tanuskodnak.

Záborszky Lászlóné tudósítása

 Még jóval az olaszországi út előtt, 1993. február 14-én, a zenekar természetesen hangversennyel ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját. Benczédi Adrienn írt méltató kritikát az eseményről a Rubato 1993. májusi számában:

És természetesen ebben az évben is volt óévbúcsúztató, amelyet december 30-án és 31-én délután, külön a német vendégek számára is eljátszottunk.

Erről az óévbúcsúztatótól a város zenei életének kiemelkedő alakja, a Zeneművészeti Kar (akkor még főiskola) legendás tanára, Szesztay Zsolt írt a Hajdú-Bihari Napló 1994. január 5-i számában. Elismerő szavai azért jelentettek külön örömet, mert Szesztay professzor úr híres volt hatalmas szakmai tudásáról és igényességéről egyaránt. Sajnos már több mint hat éve nincs közöttünk, hangversenykritikái pedig azóta is hiányoznak a koncertlátogató közönségnek.

Hajdú-Bihari Napló, 1994. január 5.

      Az 1994. év talán nem hozott ilyen kiemelkedő eseményt, de a csendesnek nevezett hétköznapok és a zenei életben való állandó jelenlét ismét több olyan koncertben tükröződött, amely jól mutatta, hogy a zenekar életében, hála Tóth László dinamizmusának, nem volt megtorpanás. Az 1994. évi tavaszi fesztivál kiemelkedő eseményei közé sorolható a március 20-án adott koncert, amelynek szólistái az akkor művészi pályafutásuk csúcsán álló Pentafon fúvósötös tagjai voltak, Mozart örökbecsű Sinfonia concertatojának interpretálásával.

Az 1994-es Tavaszi Fesztiválon adott hangverseny meghívója

1995-ben megünnepeltük Tóth László 70. születésnapját. Minden kommentár helyett álljon itt egy beszélgetés, amelyben pályafutásáról, a zenekarról, az életének értelmet adó zenéről vall barátjának, a Hajdú-Bihari Napló akkori főszerkesztőjének, Bényei Józsefnek. A zenekar pedig június 25-én az alkalomhoz illő vidám hangvételű műsorral köszöntötte karnagyát a Bartók-teremben.

1998-ban az amatőr együttesek életében, ha nem is példa nélküli, de igen ritka kerek 50. évfordulót ünnepeltük. A jubileumi, 1997/98-as hangversenyévadra a következő meghívót és műsort adta ki a zenekar:

            A jubileumi évadi műsorösszeállításban, mint látható, az örök életű klasszikusok mellett helyet kapott Weiner Leó, akinek műveit Tóth László a szívügyének tekintette, Gárdonyi Zoltán, és helyi zeneművészek: Kocsis Ágnes, Koroknai Rózsa és Pallagi Tamás is közönség elé léphettek. Magára az ünnepi hangversenyre március 29-én került sor:

            Ebből az alkalomból a zenekar minden tagja egy emléklapot kapott karnagyától. Az Eget a Földdel összekötő hangjegysor és Shakespeare szavai mindennél tökéletesebben fogalmazzák meg az emberi élet legfőbb értelmét: a szépre és jóra való törekvést:

Az új évezred: 2000-2013

Ez már, ha nem is a jelen, de a közelmúlt. Jól hangzó szólam, hogy egy új évszázad, még inkább egy új évezred, fordulópontot hoz egy egyénnek vagy egy közösségnek az életében. A mi esetünkben ez nem volt így, a próbák hétköznapi munkája és a koncertek ünnepei töretlen lendülettel folytatódtak, és mindannyian azt hittük, ezt semmi sem változtathatja meg. Erre a közel másfél évtizedre talán még az is jellemző, hogy egy kissé megfogyatkoztak a nyomtatott dokumentumok, hiszen ekkor már beköszöntött, és azóta is tart a digitális korszak, tehát sok adat már csak a számítógépek memóriáiban van tárolva.

            Az új korszak elejéről kiemelhető az az esemény, amely 2000. szeptember 2-án történt: a zenekar vezetősége úgy határozott, hogy ismét vegyük fel régi nevünket, amelyet még Hankiss János adományozott az együttesnek. Így ettől a naptól ismét a Lyra, az egyik legősibb hangszer lett a zenekar emblémája, végképp kiszorítva a kissé nehézkes és bürokratikus „Közalkalmazottak Szimfonikus Zenekara” megnevezést. Íme az elnök-karnagyunk által a Hajdú-Bihar megyei Bírósághoz benyújtott kérvény szövege:

HAJDÚ-BIHAR MEGYEI BÍRÓSÁG

4025 Debrecen

Széchenyi u. 9

Tisztelt Bíróság!

            A Debreceni Lyra Szimfonikus Zenekar az 1989. évi II. törvény és a 6/1989/VI.8/ IM rendelet alapján kéri T. Címet, hogy a zenekart a társadalmi szervezetek nyilvántartásába bejegyezni szíveskedjék.

Debrecen, 2000. szeptember 2.

                                                                                              Tóth László

                                                                                                 elnök

                                                                                              4028 Debrecen

                                                                                              Botond u. 5/c

            Az elmúlt évezredet az alábbi műsorral búcsúztattuk. Ez persze egyben az új évezred köszöntése is volt, amely „hivatalosan” 2001. január 1-én kezdődött:

            A MALÉV-vel kialakított jó kapcsolat (lásd a fenti meghívót) személyes ismeretségből fakadt: a debreceni MALÉV-iroda vezetőjének, Kozma Lászlónak édesapja egykor nagybőgőse volt a zenekarnak. A barátság és az önzetlen támogatás gyümölcse két CD-felvétel volt, amelyet az egykor szép napokat megért légitársaságunk utasainak osztogattak. Egy amerikai kollégám lelkesen mutatta meg nekem egyik útjáról visszatérve a MALÉV-vel a szelek szárnyán c. lemezt, amelyen fiatal debreceni művészek (Becsky Áron, Csonka László, Molnár Erzsébet) szerepeltek szólistaként, és elmondta, mekkora örömet szerzett neki, hogy az óceán felett repülve mi zenekarunkat hallgathatta.[9]

            Az ünnepi 2003/2004-es évadban lett a zenekar 55 éves. Az évfordulóról nem zengő harsonákkal, „csak” egy jubileumi bérleti sorozattal emlékeztünk meg., amelynek meghívóján látható a zenekar új emblémája is.

És íme egy pillanatkép a Tóth Árpád Gimnázium aulájában tartott sok-sok hangverseny egyikéről:

            Ez volt az az idő, amikor mindannyian azt hittük, hogy ez örökké így marad, hiszen karnagyunk húszéveseket megszégyenítő vitalitása, szervező ereje és zenei érzékenysége töretlennek látszott. Elérkezett 80. születésnapja is, ekkor a megszokott helyszínen egy nagyszerű hangulatú koncerttel köszöntöttük. Ennek első részében komolynak is nevezhető remekművek (Schubert: VIII. Szimfónia, Vivaldi: d-moll kettős verseny) hangzottak el, de a másodikban az ünnepi és a kora nyári alkalomnak megfelelően Laci bácsi kedvenc „könnyűzenei” műsorszámaiból következett válogatás: J. Strauss: Szerelmi dalok – keringő, Binge: Erzsébet-szerenád, Dvořák: 10. szláv tánc, J. Offenbach: Barcarola a Hoffmann meséi c. operából, Brahms: 12. és 13. magyar tánc. A programot záró Háry-Intermezzo előtt Turi Gábor alpolgármester köszöntötte a város nevében karnagyunkat, a koncertet követő fogadáson pedig egy csokoládéból készült Lyra-jelvényes torta díszítette az ünnepi asztalt. A zenekar tagjai egy ezüst karmesteri pálcával ajéndékozták meg, tokján a következő felirattal: „Az örökifjú karmesternek a zenekartól”.

            Hogy miért a részletes leírás? Mint említettem, senki sem hitte volna, hogy ez lehet másképp is, hogy ez lesz az utolsó koncert, amelyet teljes egészében Ő vezényelt le. A 2005/2006-os évad november 6-i hangversenyen erejéből már csak az első félidő irányítására futotta, az óévbúcsúztató pedig először zajlott le az Ő részvétele nélkül. A részleteket, a váltás részleteit és körülményeit torokszorító szavakkal írta le Pallagi Tamás a Rubato hasábjain:

            Hála Pallagi Tamás áldozatvállalásának és annak, hogy a zenekarnak akkor már közel húsz éve tagja, majd koncertmestere volt, a folytonosság szerencsére fennmaradt. Ennek másik záloga az volt,. hogy Versánszky Ildikó, a kiváló zenepedagógus és hegedűművész pedig a koncertmesterséget vállalta el.

            Pallagi Tamás elnök-karnagyi tevékenységét a Karmesterek. c. részben már méltattuk. A XX., sőt XXI. századi magyar szerzők műveinek előadásai valóban megszaporodtak az ő vezetése alatt. XX. századi magyar műveket természetesen a zenekar korábban is műsorán tartott – már sok szó esett Kodály, Weiner, Bartók és Farkas Ferenc általunk is eljátszható műveiről. Itt azonban egy újabb kategória jelent meg, hiszen Járdányi Pál, Kocsár Miklós (mint zenekari szerző), Madarász Iván, Ránki György, Szervánszky Endre vagy Szőnyi Erzsébet a XX. századi magyar zene olyan vonulatát jelentik, amelynek képviselőit, ha el is ismerik, nincsenek kellő súllyal – vagy fogalmazzunk úgy, állandóan. – jelen a hazai koncertéletben.

            A „Pallagi-korszak” kiemelkedő eseménye volt a 2008. március 9-én rendezett 60 éves jubileumi koncert, amelynek műsorválasztása a hagyományőrzést éppen úgy mutatta, mint az új törekvéseket. Mendelssohn Hebridák nyitánya a zenekar régi repertoárdarabja, Haydn F-dur  versenyműve  csembalóra és hegedűre 18 év után került ismét műsorra Bojti Eszter és Versánszky Ildikó nagyszerű előadásában. A szünet után egy olyan Farkas Ferenc-mű, a Dsida Jenő verseit megzenésítő Cantata Lirica következett, amelyet 1948-as bemutatója után szinte alig lehetett hallani, pedig megejtő szépségű alkotásról van szó részleteiben és egészében egyaránt. A sikerhez jelentős mértékben hozzájárult a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola kórusa (karigazgató: Vass Adrienne) és a Sol Oriens kórus (karigazgató: Deményi Sarolta). Az évfordulós hangversenyt követő fogadáson karnagyunk a minden résztvevőnek kellemes meglepetésként emléklapot adott át:

            Mivel 2012. június 30-án Pallagi Tamás megszaporodott teendői miatt kénytelen volt lemondani az elnök-karnagyi tisztségről, a kialakult helyzet miatt érzett pillanatnyi zavar szerencsére ismét megoldódott és a zenekar vezetése újra avatott kezekbe került Balogh József személyében, aki azzal a fenntartással vette át a tisztséget, hogy az első évet tekintsük próbaidőnek, aminek utána ő is és a zenekar is eldöntheti, hogy kölcsönösen szimpatikusnak találjuk-e egymást. Nos, ez az egy év eltelt, és eddig egyik fél részéről sem hangzott el kifogás a másik ellen. Sőt, még az egy év lejárta előtt, 2013. március 3-án Joseph Haydn Karmesterválasztás c. komikus kantátájának előadásával (énekes szólisták: Jőrös Andrea – szoprán, Tuzson Hajnalka – mezzo, Biri Gergely – tenor, Nagy Máté csembaló) a nyilvánosság előtt is megpecsételődött a frigy. A 2012. decemberében tartott, a Hajdú-Bihar megyei Zenei Egyesület immár hagyományos karácsony előtti koncertjén, a 2013. június 23-i könnyed nyáresti hangversenyen (szólisták: Bódi Mariann és Haja Zsolt), valamint a konyári falunapon (2013. július 13, szólisták: Rendes Ágnes és Haja Zsolt) az együttműködés még szorosabbá vált. Ezzel érkeztünk el az idei, 65 éves jubileumhoz, amelynek méltatása majd egy következő összefoglalás első fejezete lehet.

Epilógus helyett

            Az epilógus valaminek a lezárása, ezért nem szeretném, mint ahogy közülünk senki sem, lezárni ezt a történetet. A bevezetőben már utaltam arra, hogy a hagyományokat igyekszünk átadni az utánunk következő nemzedéknek. A jelenlegi tagság korosztályonkénti megoszlása vegyesnek, de talán egészségesnek is mondható: a „kemény mag”, 10-15 ember már több (három, négy, öt) évtizede tagja az együttesnek, sajnos legalább ennyien már az égi zenekarban muzsikálnak. Örvendetes viszont, hogy egyre több az új arc, a fiatal tehetség. Ha közülük lesznek olyanok, akik csak ugródeszkának, a nagyzenekari játék előszobájának tekintik itteni tevékenységüket, az egyáltalán nem baj: az elmúlt évtizedekben is sok példa volt erre, és mindig is büszkék voltunk azokra, akik nálunk kezdték művészi pályafutásukat. Akiknek pedig az aktív muzsikálás nem hivatás csak gyönyörűséget adó szenvedély marad a munka mellett, biztosan meg fogják találni a módját, hogy az 1948-ban megkezdett úton továbbhaladjanak, és másokat is magukhoz hívjanak.

            Az idáig vezető út persze rögös is volt. Az 50. évforduló alkalmából a Rubatoban megjelent köszöntő utal arra, mennyi gyomorszorító és hajkoptató izgalomba kerülhetett Tóth Lászlónak az anyagi háttér, a kellő létszám és az elfogadható művészi színvonal elő- és megteremtése. Gáncsokból is kijutott bőven. Utódai is nyilván átéltek már hasonló gondokat, még ha kevesebbet is az eltöltött idő rövidsége miatt. A hit a zene szépségében és közösségteremtő erejében ezeket azonban mindig legyőzte, és így lesz majd az elkövetkezendő években, évtizedekben is.

[1] Dr. Hankiss János a háború előtt  egyetem Francia Tanszékének professzora, a Nyári Egyetem egyik megszervezője és igazgatója, minisztériumi államtitkár, majd az egyetem rektora volt. Amikor a Francia Tanszék a többi nyelvi tanszékkel (angol, német, olasz) együtt megszűnt, az Egyetemi Könyvtár állományába került. Érdeklődése a zenetörténet irányába fordult, és az ő nevéhez fűződik a könyvtár zeneműtárának megalapítása.

[2] Bartha András (Alfonz) (1929-2013), a Csokonai Színház, később a Magyar Állami Operaház nemzetközi sikereket is elérő tenorja.

[3] Hankiss Ilona (1935- ), Hankiss János lánya, a Csokonai Színház, majd az Operaház Liszt-díjas művésze.

[4] Tessényi János (1931-1987), 1964-ben az akkori NSZK-ba került, a mainzi, majd a müncheni operaház magánénekese lett. 1976-ban Kanadában telepedett le, majd Washingtonban hunyt el.

[5]Örkényi Éva[5] (1932- ), a Csokonai Színház, majd a budapesti József Attila Színház művésze.

[6] Mensáros László[6] (1926-1993), 1952-1957 között a Csokonai Színház, később a Madách Színház Kossuth-díjas művésze. Nem sokkal a koncert után tartóztatták le, 3 évig ült börtönben a forradalom során kifejtett tevékenysége miatt.

[7] Az időpontot ma már nem könnyű kideríteni, 1962-ben a Debreceni Zenei Napokat március 24. és június 2. között rendezték meg.

[8] A debreceni konzervatóriumban tanult, majd a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán kapott zeneszerző diplomát 1960-ban. 1971-ig különböző zeneiskolákban tanított. 1971–73 között Svájcban, a bázeli konzervatóriumban Klaus Huber és Helmut Lachenmann mesterkurzusán vett részt ösztöndíjasként. 1973-tól a németországi Oldenburgban él, a helyi konzervatórium professzora. Az internetes források meg sem említik ezt a művét. Papp Lajos debreceni éveiben többször is vezényelte a zenekart (pl. 1963. szeptember 7-én is, amikor az általa hangszerelt Gershwin-dalok is elhangzottak.

 [9] Erről bővebben lásd: Tamás Vera szakdolgozatát: A debreceni Lyra Szimfonikus Zenekar története, Debrecen 2003, 20-21. old.